Németh Hajnal

NÉMETH HAJNAL: PARACOMFORT, LIFESTYLE-LESS

M.E.: Némelyik fotósorozatodban domináns szerepet kap egy erős, habár képileg visszafogott női érzékiség megidézése. A zavarba ejtő testközelséget és a textúrákat hangsúlyozó fotóid sugározzák ezt az érzékiséget. Tudatos témaként akartad feldolgozni a női szexualitást?

N.H.: Ez leginkább talán a LifeStyle-less sorozatra jellemző. (A cím szójátékra épül, szó szerinti fordítása ugyan „életstílus nélkül”, de a LifeStyles ugyanakkor egy óvszer márkaneve.)

Itt annak ellenére, hogy a felvételek külső térben, a szabadban készültek, a terepet erősen átalakítottuk, a felvétel igényeihez igazítottuk. A pázsitot, a sziklákat, és a bőrfelület részleteit átfestettük, így a természet mesterségessé tétele elidegeníti és egy más síkra helyezi a jelenetek intim meghittségét. De az egyébként teljesen visszafogottan ábrázolt érzékiség és intimitás inkább eszköze, mint témája a munkának. Karokat, lábakat látunk interakcióban, kék, arany és bőr-arany színekben. A mindennapi banális cselekvésekben (borotválás, sebtapasz felrakása, mézcsorgatás…) megnyilatkozó testiségen és érzékiségen túl metafizikai utalások sora fedezhető fel – ezt hivatott alátámasztani az “ikonikus” kék-arany alapszín.

M.E.: A Paracomfort (1999.) című sorozatod mind esztétikai kvalitását, mind koncepcióját tekintve mintha kilógna a korai sorozataid közül. Szinte egy nézőközönség nélkül zajló performansz dokumentációjának is tekinthető. Professzionális hegymászószerelésben fellógattad magad egy kabinszerű, szűk hálószoba mennyezetére. A kitekert és meggyötört testhelyzetekben készül önarcképekkel, mintha a 7o-es évek önmarcangoló, egzisztencialista performansz hagyományát idéznéd meg.

N.H.: Ha képek világa emlékeztet is ugyan a 70-es évek performanszaira, ez nem volt szándékos. Legtöbb munkámnál nem szeretem az értelmezést egyetlen meghatározott irányba terelni, és nem használok ennyire közvetlen történeti referenciákat.

Önarcképnek sem mondanám a Paracomfortot, mint ahogy nem tekinthető önarcképnek egyetlen fotó sem, melyen én szerepelek. Ezeknél a munkáknál csupán behelyettesíthető modellnek tekintem magam, melyet egyébként később meg is teszek: 2006-ban a tér és emberi test kapcsolatát elemző felvételeken már nem én vagyok a modell.

A Parakomfort tehát igazából nem a saját felfüggesztésemről szól, hanem a kényelem fogalmának “felfüggesztéséről”. Ez inkább torna vagy balett, mint önkínzás. Az emberi test és a tér kitekert, erőltetett kapcsolatáról szól, ahol az ember saját testét geometrikus formákhoz csavarja, igazítja, erőlteti. Itt érdemes megjegyezni, hogy a címek különösen fontosak munkáim esetében, azonnal adnak egyfajta tájékozódási irányt, fogódzót.

A “komfort” fogalmát megvizsgálva az a jelenség foglalkoztatott, hogy a kényelmet szolgáló multifunkcionális város terei és tárgyai, az épületek, az utak, a közlekedés, a teljes infrastruktúra amellett, hogy könnyítenek fizikai terheinken, gyorsítják és egyszerűbbé teszik életünket, ugyanakkor egy időben és térben jól kiszámított és kiépített mátrixot, börtönt alkotnak, melyben természetes életigényünk és életerőnk leszűkített keretek között kénytelen érvényesülni. Ez nem csak a test megkötözése, de a lélek és a szellem elfojtása is. És akkor még nem beszéltünk a gazdasági és kommunikációs “totális kontroll hatékonyságáról”. “A kényelem börtöne…” -mondhatnánk.

Ilyen szempontból a legtöbb fotómunkám “szimbolikus” elemekkel terhelt, olvasható képi nyelv, tehát visszatérve az első kérdésedbe foglalt megállapításra: ezek a képek inkább egy többszintű narratívát önmagukba foglaló “sűrítmények”, mint kiragadott valóságok.

Részlet a beszélgetésből Molnár Edittel – megjelent a Mai magyar fotóművészet című katalógus-sorozat 5. számában, Faur Zsófia / Ráday Galéria kiadásában 2010-ben.

 

Németh Hajnal: LifeStyle-less I., 1998.Németh Hajnal: LifeStyle-less II., 1998.Németh Hajnal: LifeStyle-less V., 1998.Németh Hajnal: Paracomfort I., 1999.Németh Hajnal: Paracomfort II., 1999.Németh Hajnal: Paracomfort III., 1999.