ANHA
Theatrum zingaricum (Hajdu András képei a Mai Manó Házban)
A klasszikus – sokszor tudatosan fekete-fehér – szociofotó látásmódja ma már csupán rétegérdeklődésre tarthat számot, a szomorkodásra hajlamos tojásfejűeken kívül ugyanis nemigen érdekel már senkit. Már csak ezért sincs a romákat bemutató szociofotóknak valódi társadalmi hatásuk mostanában, pedig a hathatós roma érdekvédelmi politika és a témába vágó, a mindenkori négyéves cikluson túlmutató kormányzati stratégia mellett megkerülhetetlen volna – sőt, a politikai cselekvést tulajdonképp előfeltételeznie kellene –, hogy megismerjük roma honfitársainkat szűkebb hazánkban, illetve legalább Európának ezen a kelet-közép-európai fertályán. Ehhez azonban meg kell találni a megfelelő eszközöket, így például jól átgondolt társadalmi célú kommunikációra volna szükség többek között.
A nyilvánvaló jó szándék ellenére az eddigi kísérletek a témában rendszerint továbbra is a többség szupremáciáját sugalló, a toleranciát félreértő hangnemben születtek meg. Nem arra irányultak ugyanis, hogy a sztereotípiákat és okaikat megismerjük, hanem arra, hogy a romákat is fogadjuk el emberként, s ne féljünk tőlük – mintha bizony ez a tény vita és jó társadalmi célú hirdetés tárgya lehetne. Az igen ritka új szemléletű kampányok egyébként – igaz, jóval Hajdu András kezdeményezése után – immár legalább elfogadták azt a kézenfekvő tényt, hogy az üzleti kommunikáció rendkívül harsány és nyers, az egyértelmű figyelemfelkeltést célzó kép- és szlogendömpingje mellett nincs esélyük a szegényes, rosszul megvilágított, színtelen, nemritkán hihetetlenül ízléstelen és demagóg társadalmi célú reklámfilmeknek, vezérelje alkotóikat bármilyen jó szándék is.
Hajdu komoly sajtó- és reklámfotós tapasztalatokkal rendelkezik, ismeri az üzleti kommunikáció vizuális trükkjeinek minden csínját-bínját - nemrég például négy, a kiállításon is látható fotóját beválogatták a Lürzer's Archive The 200 Best Ad Photographers című reprezentatív albumába is. Korántsem tartozik azonban azok közé, akik fotós mivoltukat teljesnek vélnék, ha csupán profitorientált munkát végeznének. A Mai Manó Házban kiállított színes képek rendre olyan módszerekkel készültek, amelyek elsősorban a reklámfotózásban használatosak az „amerikai éjszaka” világítástechnikájától a középformátumú film alkalmazásán át a fotóalanyok beállításáig. A kiállításon mindezt még fokozza a buszmegállókból és taxidrosztokból ismerős citylight jellegű installációs eljárás – a képeket átlátszó, ún. duratrans fóliákra hívták, s hátulról neonfény világítja meg őket. Hajdu fotói ugyanakkor a kapcsolatteremtés képei, több értelemben is.
A figurák életszerűséget a szemlélő egy percig sem vonja kétségbe, noha minden esetben beállított fotókról van szó – ez pedig azt jelenti, hogy Hajdu remekül instruál, fotóalanyaival megtalálja a hangot, lencséjén keresztül pedig soha nem a kívülálló elé táruló látványt, jóval inkább a képen látható romák életébe csöppent ember tapasztalatait mutatja meg. Mindez pedig azzal jár, hogy a régió romáit minden fotós trükk ellenére úgy mutatja be, ahogy azok mindennapjaikat élik – nyomorúságukban és boldogságukban egyaránt. Ez az autonóm romakép pedig összekapcsol, nem pedig elválaszt, mint a hagyományos szociofotó szenvtelen szociális demagógiája, amely a legjobb esetben is csak a többség döbbenetét tükrözheti a bemutatott társadalmi dráma láttán. Minél több képét ismerem meg, annál inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy Hajdu tulajdonképp ösztönösen is egy olyan korszerű roma arcképcsarnokon dolgozik, amely a kora újkori theatrum műfajában leli előzményét. A theatrum legismertebb hazai példája talán Prágai András német forrásból fordított Sebes agynak késő sisak című verses portrégyűjteménye, ami a harmincéves háború főszereplőit vonultatja fel, s eredetijéhez minden bizonnyal metszett portrék is járultak, amiként így volt ez Zsámboki János neves orvosokat bemutató Iconese vagy a protestáns világban számontartott értelmiségiek arcképeit sorjázó Jean-Jacques Boissard-féle Bibliotheca chalcographica esetében is. Hajdu dramatizált mikrokozmoszában ezúttal azonban Közép-Európa névtelen romáinak világa elevenedik meg Csenyététől Bukarestig, Szászcsávástól Monorig.
„Megtaláltam egy vizuális nyelvet s az eszközöket hozzá, az azonban, hogy milyen célt érek el mindezzel, már túl van a hatáskörömön” – vallja Hajdu a Narancsnak. Ezt azonban minden bizonnyal csak a szerénység mondatja vele, hiszen roma tárgyú képeinek esetében, éppúgy, mint reklámos munkái során, mindenképp egy kiforrott – legfeljebb ezúttal szavakba nem öntött - koncepció jegyében dolgozik. Hogy a cél most kimondatlan marad, rendjén van, hiszen amiképp a reklámok esetében a szövegíró, úgy Hajdu leendő albumának esetében majd a műkritikus társszerző dolga lesz a verbalizáció, a képek ugyanis – minden hiedelem ellenére – egyáltalán nem beszélnek önmagukért, különösen nem a mai világban.
Szentpéteri Márton, 2014
