BÉRCZI ZSÓFIA: A MORFOMÁNOK NÉPE
Abban az időben, amikor a morfománok megjelentek, nemcsak az egyszemélyes csoportok sokasodtak meg, hanem az egyszemélyes népek is egyre többen lettek. Mi több, jó okunk van feltételezni, hogy Napnyugaton a III. Évezredben már csak egyszemélyes népek léteztek. (Ennek ugyan ellentmondani látszik, hogy olykor közülük némelyek közös révülésekkel vagy kollektivista kicsapongásokkal kíséreltek meg enyhíteni szingularitásuk ténye fölött érzett szomorúságukat.)
Egy korabeli szemtanú szerint ugyanis „az ember szabadon eresztett szingularitások együttesévé vált; nevek, személynevek, ujjkörmök, dolgok, állatok, apró események együttesévé” (Gilles Deleuze).
A jelek szerint a morfománok a mondiális mindenségben voltak honosak: a mérsékelt és hideg égöv határán vándoroltak. Végig vonultak az Alpok gleccserein, az északi tengerek partvidékein, feltűntek a komáromi erődítmény kazamatáiban, akárcsak a Hebridák szeles szigetein. Amint a Zarándoklatuk esetében elég jól kivehető, szerettek egymástól megfelelő távolságot tartani. Mondhatni: a diszkréció és a distancia ösvényein járni. Ezek a – szerzetesi eredetű – erények hétköznapi életükben, szomszédsági viszonyaikban, sőt családi életükben is szemléletesen megmutatkoznak.
A távolságot nem térben, hanem időben mérik. Tapasztalataik ui. arról tanúskodnak, hogy a tér univerzális tágulása következtében a testek között tizedmásodpercek alatt is rések támadhatnak, amelyekben észrevétlenül elvész az imént még testközeli közelség emléke. A domborzat egyenetlensége folytán a vándorlásról különben sem a megtett utak, hanem a kedvező konstellációk (az égi mellett tárgyi és emberi együttállások, árny- és fényviszonyok) éles pillanatai tudósítanak, mivel csak ilyen mintázatok képesek a későbbiekben nagyobb neuron kötegek tüzét kiváltani. Úgy tűnik, hogy a distancia pátoszát a morfománoknál az elemi együttérzés kifinomult képessége ellenpontozza – és tartja élhető egyensúlyban. A kontúr lelkek kultuszáról készült felvétel tanúsága szerint a conpassio képessége az alaki azonosulásig terjed. Ez nem utolsó sorban annak köszönhető, hogy a morfománok teste az alak masszívuma és az amorf átmenetiség közötti határmezsgyén mutatkozik. Történetírásuk ennek eredetéről nem tudósít, művészettörténet-írásuk azonban ezt az absztrakció és figurativitás közti feszültség fenomenális feloldásaként tartja számon.
Az itt látható képek arra engednek következtetni, hogy a feltárás folyamatban van és jó úton halad.
Tillmann J. A., 2005.
///
ZSÓFIA BÉRCZI: THE MORPHOMAN PEOPLE
During the times when the morphomans appeared, not only did the single-person groups multiply, but single-person people too started to increase in number. Moreover, we have every reason to believe that in the Occident, around the 3rd millennium, only single-person people existed. (However, the fact that some of them occasionally attempted to ease the sorrow felt over their singularity by losing themselves in common reveries or in collective debauchery somewhat contradicts that) As one witness of the age reports us "man has become a collection of singularities let loose; a collection of names, personal names, finger nails, things, and animals" (Gilles Deleuze).
To all appearances it was the universe mondial the morphomans were indigenous to: they wandered along the border between the temperate and the polar climatic zones. They proceeded across the glaciers of the Alps and along the shores of the northern seas, appeared in the dungeons of Fort Monostor as well as on the windy Western Isles. It is well discernible in their Pilgrimage that they preferred keeping the right distance from one another, that is to say, walking the paths of discretion and distance.
These virtues - of monastic origin - clearly manifested themselves in their everyday lives, in their relationships with their neighbours, even in their family lives. They measure distance by time instead of space in as much as their experience bear witness to the fact that, as a consequence of the universal expansion of space, within tenths of seconds there may occur cracks among bodies devouring the memory of the intimate closeness of a moment ago. Besides, owing to the unevenness of the surface of the ground, it is not the distance of the road taken Shat bears true testimony of their peregrination. Instead, it is fortunate constellations (not only celestial, but material and human conjunctions, relations of light and shade), since only these patterns are capable of setting the fire of larger bundles nerve fibres. It seems that it is the exquisite ability of elemental sympathy that counterbalances - and brings a liveable balance in - the pathos of distance of the morphomans.
The picture taken of the cult of the contour souls are testimony to the fact that the ability of conpassio ranges to identification in form. Not least, because the morphomans' body shows on the borderline between the massif of form and transitionally. Their historiography does not account for that. However, their history of art refers to it as the phenomenal dissolution of the tension between abstraction and figuratively. On the basis of the pictures exhibited here one may rightly come to the conclusion that the exploration is well under way and is on the right track.
J. A. Tilmann, 2005.
Az alkotó elérhetősége / Artist's contact information:
http://livingpicture.org
