Erdei Krisztina

ERDEI KRISZTINA: FORMASÁGOK

 

A Pécsi József ösztöndíj nekem nagyon fontos volt. Mikor megkaptam, felmondtam a munkahelyemen és elhatároztam, hogy tényleg a projektemen fogok dolgozni. Először és eddig utoljára fordult elő, hogy csak a fotózásra tudtam koncentrálni. Felhőtlen és boldog időszak volt és elég hosszú ahhoz, hogy megértsem: nem csak a fotózás, de a szerkesztés is ugyanolyan fontos abban, amit keresek. 3 év ösztöndíjas munkájának köszönhetően jelenhetett meg Formaságok című fotóalbumom, egy kelet-európai utazás elég szubjektív dokumentációja. Az országhatárok kinyílásával, bár anyagi okok miatt nem volt könnyű utazni, de legalább a lehetőség adott volt. A globalizmus és a kapitalista piac térnyerésének évtizede volt ez a régiónkban, de a fotózás történetében is mérföldkőnek számító események következtek be. Az analóg fotó mellett megjelent a digitális fényképezés. Bár a digitális minőség eleinte meg sem közelítette a klasszikus fotóét, mégis gyorsan kedveltté vált a felhasználók köreiben. A “Formaságok” a szocializmusban felnőtt gyökértelen generáció szárnypróbálgatásait köti össze a digitális esztétika szabadságával.

Ebben az időszakban még ez az épület Ernst Múzeumként volt ismert és inkább a derkósok állítottak itt ki, nekünk pécsiseknek a Mai Manó Házba kellett bevinni a munkákat. Mivel Ernst Lajos gyűjtő több mint 100 éve a modern magyar képzőművészet befogadására hozta létre a múzeumot, amely kezdetben magánintézményként, majd később közintézményként működött. Az Ernstnek még megvan a honlapja, rajta 2013-as posztokkal és azzal a sajtóközleménnyel, hogy az Ernst Múzeum épületébe kerül a Robert Capa Kortárs Fotóművészeti Központ, 2013 augusztusától nem működteti tovább a Műcsarnok Nonprofit Kft., de a patinás épület továbbra is a kortárs művészet kiemelt fővárosi helyszíne marad.

Robert Capáról annyit tudtam, hogy az aktuális barátom kedvenc fotósa. Az önéletrajzát angolul olvastuk, mert magyar kiadás még nem volt. Tetszett a love story, ami Gerda Tarohoz kötötte. Gerda segített Friedmann Endrének, aki nem tudott franciául, Endre pedig fotózni tanította cserébe. Együtt találták ki, hogy nevet változtatnak, „megcsinálják” magukat és az emberek objektív tájékoztatásának ideája szerint dolgoznak.

Mikor a Capa Központ elindult még elég sokan fel voltak háborodva azon, hogy az épület név és funkcióváltoztatása csak nagyon szűk szakmai egyeztetéssel, lobbizás és politikai kapcsolatok felhasználásával történt. Feltehetőleg a Szabad Művészek nevű csoport írt egy közleményt Robert Capa nevében, jelezve, hogy valószínűleg maga a névadó sem értene egyet teljes mértékben az Ernst Múzeum ilyen jellegű átvételével. A név nem, az emléktábla maradt. Bár utólag talán örülni lehetne, hogy az Ernst nem került közvetlenül az MMA fennhatósága alá, ahogy a Műcsarnokkal történt, hanem egy nagyobb szabadsággal működő közintézmény lett belőle, de nyilván a kisebb rossz azért mégsem egyből jó. Még akkor sem, ha a Capa Központ azóta többször is bizonyított. A fordulatos magyarországi kultúrában alkotó művészek már generációk óta kapkodják a fejüket. A folyton változó formaságok velünk vannak, mi meg elvileg megtöltjük tartalommal, több kevesebb lelkesedéssel. Az utókor pedig értékel, kanonizál.

A Pécsi egy állami ösztöndíj: mikor én kaptam, még nem kellett gondolkodni, hogy elfogadjunk-e állami támogatást, mert könnyebb volt azonosulni a támogatást adók szakmaiságával, kommunikációjával, céljaival, módszereivel. Akkor még úgy tűnt, hogy bele lehet szólni a rendszerbe és ahhoz, hogy része legyél, hazai és nemzetközi elvek alapján együttesen kell megmérettetned. Most nem olyan jó érzés kiállítani, vannak akik nincsenek is itt. Ők is biztos egy darabig mérlegeltek, átgondolták az aktuális helyzetet, mivel az elvek nem túl rugalmasak, de mindig egy adott szituációra alkalmazzuk őket, a szituk pedig folyton változnak és aztán inkább nemet mondtak. Nem tudjuk kik azok, csak tippelni tudunk. Én ezúttal nem vagyok köztük.

Erdei Krisztina, 2016.

///

KRISZTINA ERDEI: FORMALITIES

The Pécsi József Photography Grant was very important to me. When I received it, I quit my job and I decided to dedicate all my time to working on my project. It was the first, and so far the last time that I could fully concentrate on photography. It was a carefree and happy period, and it lasted long enough for me to understand: editing plays just as an important part in what I’m looking for as photography itself. I owe the publishing of my album titled Formalities, which is a rather subjective documentation of an Eastern European journey, to the 3 years I spent working under the aegis of the grant. When the borders opened, although it was not easy to afford traveling, at least the possibility became available. In our region, this was the decade of globalism and the headway of the capitalist market, but there were also milestone events from the perspective of the history of photography. Besides analog photography, digital photography also started to gain ground. Although at first the digital quality did not measure up to classical photography, its popularity among users rose quickly. “Formalities” connects the first attempts of the rootless generation growing up under the socialist regime, with the freedom of digital aesthetics.

Back then, this building was known as the Ernst Museum, and it was more of an exhibition space for the Derkovits-fellows; we, the Pécsi guys had to hand in our works at the Mai Manó House. The collector Lajos Ernst established the museum more than 100 years ago, for housing the works of modern Hungarian fine arts; at first it operated as a private, and later as a public institution. The Ernst website is still available, with posts from 2013 and with a press release about the Robert Capa Contemporary Photography Center moving into the building of the Ernst Museum. It also explains that, from August 2013, the graceful building would not be operated by the Műcsarnok Nonprofit Ltd. any more but it would remain a primary location of contemporary art in Budapest.

All I knew about Robert Capa was that he had been the favorite photographer of my boyfriend at the time. We read his autobiography in English because it had not yet been translated. I loved the love story between him and Gerda Taro. Gerda helped Endre Friedmann, who could not speak French, and, in return, Endre taught her about photography. It was their idea to have their names changed, ‘to create’ themselves, and work by following the idea of providing people with objective reportage.

At the time of establishing the Capa Center, many people were upset because only a very small professional circle was included in the process of changing the building’s name and function, which involved much lobbying and the use of political connections too. It was supposedly the group called Szabad Művészek (Free Artists), who composed an announcement in the name of Robert Capa, indicating that possibly not even the eponym would entirely agree with taking over the Ernst Museum in this manner. The name did not remain, but the memorial tablet did. Although in retrospect we could be glad that the Ernst did not become directly subordinated under the Hungarian Academy of Arts, as it happened with the Műcsarnok, and that it became a public institution with relatively more freedom, a lesser evil is obviously still not good right away. Not even if the Capa Center has proved itself several times since then. The creative artists of our hectic Hungarian cultural life have been puzzled for generations. The constantly changing formalities stay with us, while we strive to fill them with content, with more or less enthusiasm. And posterity shall do the assessment and canonization.

The Pécsi is a state grant: when I received it, there was no need to consider whether we would like to accept subsidies from the state; it was a lot easier to identify ourselves with the professionalism, communication, aims and methods of those handing out the grant. At that time, it seemed that there was a possibility to chip in the system, and you could become part of it by measuring up to both domestic and international standards. Now it is not such a good feeling to exhibit here; some artists are not even present. Probably they also deliberated for a while, considered the current situation, - as principles tend to have little flexibility but are still applied to each given situation, and these situations are always changing, - so finally they refused to participate. We do not know who they are, we can only guess. But this time, I am not among them.

Krisztina Erdei, 2016.

Az alkotó elérhetősége / Artist's contact information:
www.krisztinaerdei.com

Erdei Krisztina: Kijev, Ukrajna, 2005.Erdei Krisztina: Bordány, 2004.Erdei Krisztina: Ostoros, Magyarország 2005.Erdei Krisztina: Mórahalom, Magyarország, 2005.Erdei Krisztina: Szeged, 2005.Erdei Krisztina: Ostoros, Magyarország 2005.Erdei Krisztina: London, 2004.Erdei Krisztina: Budapest, 2005.Erdei Krisztina: Krakkó, Lengyelország, 2005.Erdei Krisztina: Szeged, 2005.Erdei Krisztina: Szeged, 2005.Erdei Krisztina: Szentpétervár, Oroszország, 2006.Erdei Krisztina: Bordány, 2005.Erdei Krisztina: Szeged, 2005.Erdei Krisztina: Marjupol, Ukrajna, 2005.Erdei Krisztina: Budapest, 2005.Erdei Krisztina: Marjupol, Ukrajna, 2005.Erdei Krisztina: Bordány, 2005.Erdei Krisztina: Budapest, 2003.