SURÁNYI MIKLÓS: GHOST SCIENCE
Két egymással konfrontálódó jelentést hordozó szót jelölt meg címként Surányi Miklós a legújabb fotósorozatához. Művészeti diskurzusunk a tudományt és a kutatást tartja a modernitás letéteményesének, ami képzőművészeti alkotómódszerként legitim modernista örökségnek számít. Míg a tudomány egykori szövetségese a szellem, több jelentésváltozáson is átesve az ezotéria homályzónájába száműzetett. Persze ez a dichotómia inkább játékos problémafelvetés ebben a fotósorozatban, amely magától értetődően nem szellemtörténeti mű.
A szellem, mint a tudomány kísértete, inkább nyomként artikulálódik Surányi fotóin. A képeken jelen nem levő dolgokra taktilis nyomok utalnak vagy mutatnak rá, ilyen például az erdős tájképek furcsán meghajlott fái, tisztásai, akár a vízgőztől párás ablak, a páros portré két alanyának érzékelési iránya, tárgya, vagy éppen az ágy szélén ülő nő elkalandozott gondolatai. Ezek a nyomok Surányi képein mind-mind egy sajátosan kísérteties detektívtörténetet invokálnak. A fotók egy szinte kibogozhatatlan rendszer szerint, sajátosan szétszálazott, szaggatott road movie kockáiként elevenednek meg számunkra. Ebben a road movie-ban pedig a tudomány a szellem, amely koreográfiaként kísért, még pontosabban talán kíséri a képeket. A fotók felfoghatók akár szelleműzésként is, már nem az exorcizmus, hanem az „űzés” szó követés értelemben véve - hiszen a képeket nézve az az érzésünk támadhat, mintha kísértetek nyomában járnánk. Ráadásul olyan események nyomainak vagyunk szemtanúi, amik már megtörténtek a fényképezőgép expozíciós gombjának lenyomása előtt, így a kimerevített jelen számára már örökké megragadhatatlanok maradnak. Amennyiben a lekésettséget vesszük befogadói alapállásnak, már nem is road-, hanem chase-movie-ról kell beszélnünk, ahol elillan előlünk, az üldöző elől a szökevény.
Surányi Miklós jelenlegi sorozata tulajdonképpen megkísérli vegyíteni és összefoglalni a művész által a városképek, az abszurd „háztartási” csendéletek és a portré, csoportportré műfajában végzett korábbi kísérletezések tanulságait. Új és hangsúlyos elemként pedig megjelenik ebben a munkában a tájkép is.
A kvázi szellemtörténetet vizuális léptékváltások dinamizálják, amelyeknek a képi skálája az egészen apró tárgycsendéletektől a kifürkészhetetlen mélységű nagy erdős tájképekig terjed.
Surányi ebben a sorozatában is különösen nagy hangsúlyt fektet a képeken megjelenő, főként mesterséges fényekre. Az erős éjszakai műfény által válnak képei különösen kísértetiessé. A többrétegű, mély fénydinamika démonizálja például az út szélén álló autó portréját is. De ez a fényhatás kölcsönöz sajátos színpadiasságot a képek egy részének is, amire a színpadi reflektorok jelenléte is utal a sorozatban vagy az abszurd díszletként ható rózsaszínű szoba. Surányi képeiről persze az elengedhetetlen vizuális humor sem hiányozhat, ami általában a diszfunkcionálisnak ábrázolt tárgyaknak köszönhető. A funkciótlan eszközök kiemelése a képein azonban sohasem válik tragédiává, hanem a legtöbb esetben derű, vagy egyfajta nem bántó feleslegesség aurája övezi a fotók tárgyait. Az elhagyatottság, magárahagyatottság most is fontos szerepet játszik. A tárgy-csendéletekből kivont jelentés által a dolgok funkciótlanságuknak köszönhetően nyernek új formát, egy olyan tiszta jelentést, amihez már nem kapcsolható cél, csak a lebegés sokszor kísérteties játéka.
Fenyvesi Áron, 2009.
