Szabó Sarolta: SZÁJSZINKRON
Szájszinkron 01.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, imádlak, szeretlek, kívánlak, szeretlek, imádlak, szeretlek, kívánlak. Szeretnék izzadni alattad… Minden este ez volt műsoron. Bárcsak a Holdon ébrednék, és…- gondolta, de ahelyett, hogy tovább ment volna a kráter felé - inkább elaludt…
Szájszinkron 02.
Apró eltérés, de látható, szögezte le magában. Másnap vett egy centimétert és azzal mérte le. A távolság, most már semmi kétség, csökken. Kezdetben kettő, később három, sőt a rosszabb napokon akár négy milliméterrel is. Eleinte próbált nem venni tudomást róla, a fotelt mindig visszatolta a helyére, de aztán rájött, ez fölösleges, mert másnap csak még közelebb került a képernyőhöz. Napról napra idegesebb lett. Aztán egy szombat este elsírta magát. Mi lesz, ha túlságosan lecsökken a távolság? Ha a hangerő elviselhetetlen lesz, és a kép elvakítja majd a szemét? Válasz nem érkezett, és már nem is maradt ideje, hogy bevallja magának: titkon erre vágyott.
Szájszinkron 03.
Napestig képes volt a kezeit bámulni. Azt remélte, elkapja a pillanatot amikor a köröm megmozdul, és előre tör, ha csak egy millimétert is. De nem történt semmi. Lehetséges, hogy mindez akkor történik, ha nem figyel oda. Ettől szomorú lett. Talán már nem is ura a testének.
Szájszinkron 04.
A ködben állt, szemét a tájnak feszítette, írisze kitágult, majd összehúzódott. De mégsem látott semmit. Egy hete még csak képzelte, de tegnaptól teljesen bizonyossá vált, hogy valaki a háznál járkál. A nyomok az út melletti akácostól vezettek az ajtóig, de vissza soha. Különleges ajándék lenne, ha találkozna vele… A februári hideg az arcába vágott, könnyeket csalva ki a szeméből. Letörölte, majd figyelte, hogyan fagy meg a csepp a kezén, aztán lepöccintette a jéggömböt. Zajt hallott, hátranézett. De csak a kutyák verekedtek az ajtó előtt. Körmeik az ismeretlen lábnyomát szántották.
Szájszinkron 05.
Lehajolt, izmait megfeszítette, hogy koncentrálni tudjon. Maga elé képzelte a bolygót, de csak egy gömbszerű forma jelent meg előtte. Elégedetlen volt magával és a tudománnyal is…
Szájszinkron 07.
Ez lesz az utolsó, gondolta minduntalan, pedig dehogy, sok volt még hátra. Csakhogy elméje idővel megbomlott és a szavak jelentése a homályba veszett. Ez az utolsó, mondták neki, de ő már nem értette…
Szájszinkron 08.
Van tüzed? A kérdés mögött fáradt szemek, kialvatlanul igézők, pőre bőr, festék nélkül, de így is elkenődött vonalak. Pillanat múlik. Kérdés megint. Éjszakát igéző illat mélyről. Inger és kín. Majd tenger. Újabb pillanat. Kérdés. Fáradt, unott. Akkor bazd meg! A mondat mögött fáradt szemek, kínosan hazugak, csupasz kép, vágy nélkül, de így is jó.
Szájszinkron 10.
Egy pár kesztyű sugárzás ellen. Ruha – hőálló. Szemüveg – törhetetlen.
Bizonyosságot akart a védelméről. De a boltosok az utcában csak habogtak, és ahelyett, hogy megmondták volna az igazat, furcsán meresztgették a szemüket. Tudta mit gondolnak róla. Aznap már nem kapott semmit. Mi lesz, ha nem éli túl? Ha egyedül ő az, aki nem készült fel? Ki tudja, mikor és honnan jönnek? Bármikor csöngethetnek. Legalább jól nézzen ki.
Ilona Bonus, 2005.
Kép: Szabó Sarolta
Szöveg: Szabó Sarolta és Bánóczki Tibor aka Ilana Bonus
///
SAROLTA SZABÓ: LIPSYNCH
Lipsynch 01.
I love you, I love you, I love you, I adore you, I want you, I adore you, I love you, I adore you. I’d like to be sweating underneath you… Same show every night. I wish I woke up on the Moon, and… – she was thinking, but fell asleep instead of carrying on walking towards the crater.
Lipsynch 02.
Minor difference, but visible, she concluded. The following day she bought a tape to measure it. The difference was by all means decreasing. By two, three millimeters, even four on a bad day. In the beginning she was trying to ignore it. She would move the armchair back in its original position, but later on gave up having realized it didn’t make any sense as the distance from the screen was becoming smaller and smaller every day. She was growing more and more impatient.
Then, on a Saturday night she burst into tears. What if the distance drops to minimal? The sound will be unbearable, and the light blinding. The answer never came leaving her with no time at all to admit to herself that it was always what she’d secretly hoping for.
Lipsynch 03.
She could spend the whole day staring at her hands. She was hoping to catch the moment her nail making its move forward. Nothing happened, however. It is rather likely to happen when she is not paying attention. This made her sad. Maybe, she does not control her own body after all.
Lipsynch 04.
She was standing in the mist, staring at the scenery with her pupils dilating and indilating. She couldn’t see anything. About a week ago it was only the fragment of her imagination, but by yesterday she became absolutely confident that someone was lurking around the house. The traces were leading from the locust-trees by the road to the gate, but never in the opposite direction. Meeting the stranger would be a special gift she thought, but eventually shake the ice off her finger. Hearing some noise she turned round only to find the dogs wrestling in front of the gate, their nails tearing up the traces.
Lipsynch 05.
She took a bow, flexing her muscles to be able to concentrate. She pictured the planet to herself, but all she could make out was a spherical form. She was unsatisfied with both herself and science…
Lipsynch 07.
This is going to be the last one – she kept thinking, although she knew the worst was yet to come. Her mind became absent and the meaning of words vanished into the darkness. This is going to be the last one – they said to her, but she wouldn’t understand it anymore.
Lipsynch 08.
Got light?
The question was echoing but tired eyes lacking sleep charmingly, naked skin with no paint on it, but still smeared. Another moment passes, another question arises. Sweet smell ascending from deep, bewitching the night. Feast and pain. And the sea. Another moment. Question. Necked, boring. Fuck off then! The sentence is echoing but shuttered words, embarrasingly untrue, a mere picture with no desires, but it will do...
Lipsynch 10.
A pair of gloves against radiation. Uniform: heat-resistant. Glasses: unbreakable. She wanted to make sure of her protection. The shopkeepers in the street just stammered, looking puzzled rather than telling the truth. She knew what they thought about her.
She didn’t get anything that day. What if she doesn’t survive? What if she’s the only one unprepared? Who knows where they come from and in what numbers? They can knock on her door anytime. At least I should look good – she thought.
Az alkotó elérhetősége / Artist's contact information:
http://www.domesticinfelicity.com/
