SZABÓ ZOLTÁN: TIBETI ÉVSZAKOK
Harmincéves vagyok. Végzettségem agrárközgazdász. Fotografálok. Utazom, amikor csak tehetem, s az utak során születnek a képeim: Indiában, Pakisztánban, Szibériában, Guatemalában. A Bajkál-tóról és a majákról készült munkáim 1996-ban elnyerték a Sajtófotó Pályázat különdíját, mint legjobb kollekció. A sajtóban megjelenő képeimből élek, illetve 1996-tól Pécs József fotóművészeti ösztöndíjban részesülök.
Ami az önéletrajzomba nem fér be: a lényeg. Azt gondolom, hogy mi emberek tanulni jöttünk erre a világra. Megtanulni azt, hogyan lelhetünk otthonra benne, bármilyen körülmények között is. Van, aki ehhez egyetlen lépést sem tesz, mégis sikerül neki. Mint a nagyapámnak, aki kilencven éven át nem mozdult ki a falujából, mégis tudott mindent, és mosollyal az arcán hunyta le a szemét. Vannak, akiknek el kell indulni, idegen földön érezni azt, ami otthon láthatatlan marad. Nekem mennem kell. Én ezekről a távolban észrevett és megélt pillanatokról készítek képeket.
Szabó Zoltán, 1998
///
ZOLTÁN SZABÓ: TIBETIAN SEASONS
I am thirty years old. I am an agricultural economist. I take photographs. I travel, whenever I can, and during my trips I take snapshots: in India, Pakistan, Siberia, Guatemala. My pictures of the Lake Baikal and the Mayas won the special prize, as the best collection, at the Press Photo Competition in 1996.
I live on my photos published in the press, from 1996 on I got the Pecsi Jozsef Photographic Scholarship. What my biography cannot include: that is the essence. I think, we men have come to Earth to learn. To learn how we can find a home in it, under any circumstances. There are people who are successful, though they did not take the necessary steps. Just like my grandfather, who did not leave his own village for ninety years, yet he knew everything and died with a smile on his face. There are others who must depart, to feel abroad what at home is invisible. I must depart. I take photos of the moments noticed and lived to see in far countries.
Zoltan Szabó, 1998
