WECHTER ÁKOS: CSONT ÉS MŰANYAG
Már régóta vége van. Mégis folytatjuk. Azért folytatnánk, mert még el sem kezdődött? És ha már elkezdődött volna, azt tudnánk?
Nem úgy vagyunk távol, ahogy „kellene”. Talán a mi hibánk, talán nem. Ha elkapnánk a megfelelő nézőpontot, még láthatnánk is. Mindenesetre, ha igen, akkor először: látni fogunk.
Hiábavalóság? Hiúság? Vagy csak hiány? Ha hiány, minek a hiánya?
Wechter Ákos nem fél egy halom jelképet egymás mellé „hazudni”. Mit akar ezzel? Annyira nem lehet naiv, hogy ne lenne tisztában az „utalásos utalás utalás-rendszerének” „korszerűtlenségével”. Feltételezzük, hogy nem naiv. Ebben az esetben a barokk csendéletek felidézője.
A jelkép-labirintusok bejáratainál: egy-egy koponya. Ez megnyugtató. Amiként a koponyának dőlt játékbaba is. Sokszoros tanácstalanság. Csont és műanyag.
Itt egy fotográfus tesz kísérletet arra, hogy a kép mögötti jelentésmezők csak részben lehessenek megfejthetők. Ennyiben, mint minden fontos kép, látni tanít. Amíg nem látunk: korszerűtlenek vagyunk. Egyelőre azok vagyunk. Viszont ha majd egyszer valami igen, akkor az: először: a látás.
Ezek a hamisított fotók úgynevezett életünk egészére kérdeznek rá. Tehát megint csak a szemléletmód a döntő. A technikát a digitális hókuszpókuszban benne rejlő festői lehetőség biztosítja. Az utalások utalásait az utalásokból összeállt néző fogja értelmezni. Sajnos. Mivel látásunk még mindig az értelmezésre épül. A látó és a látott kapcsolatát kellene gyökeresen megváltoztatnunk. Vagyis újra a „fából a vaskarikát…” meséje. Wechter mintha erre törekedne. Szerencsére valami negyed-mosoly-szerűséggel teszi ezt. Röhögve komoly. Talán azért, mert azt már tudja: ha egyáltalán valami, akkor az majd egyszer: a látás.
Barnás Ferenc, 2002.
///
ÁKOS WECHTER: BONE AND PLASTIC
It has been quite some time now that it came to an end. And yet, we continue. Do we continue because it has not yet even begun?
And if it had begun, would we be aware of it? We are not distant in the way it ”should be”. Perhaps it is our fault, perhaps not. Were we to gain the appropriate viewpoint, we might even be able to see. In any case, if we can, we shall – for the first time – see.
Futility? Vanity? Or simply lack? If it is lack, the lack of what?
Ákos Wechter is not afraid of ”lying” alongside a whole pack of simbols together. What does he want with all this? He cannot be so naive as to ignore the ”anachronism” of the ”allusion system of allusive allusions”. We presume, that he is not naive. In this case, it is the baroque nature morte he evokes.
At each entrance to the labyrinths of symbols stands a skull. That is reassuring. As is the doll leaning against the skull. Multiple helplessness. Bone and plastic.
Here a photographer is making an attempt so that the fields of meaning behind the image can be only partially decoded. To that extent, he – as does every important picture – teaches us to see. So long as we are unable to see, we are anachronistic. For the time being, that is what we are. But if sometime something will be, then it will be – first – vision.
These falsified photogaphs pose questions to the entirety of our so-called lives. Thus it is the attitude that becomes decisive again. The technique is provided by the painterly potential concealed in the digital hocus-pocus. The allusions of allusions will be interpreted by the viewer composed of allusions. Unfortunately. Since our vision is still based on interpretation. It is the relationship between the viewer and the viewed that we should radically change. And that is the story of ”squaring the circle” again. It seems as if Wechter intends to do just that. Fortunately, he does this with a kind of quarter-smile. He is laughingly serious. Perhaps because he already knows: if there is anything at all, then it will at some time be – vision.
Ferenc Barnás, 2002. (Translation from Hungarian: Adele Eisenstein)
Az alkotó elérhetősége / Artist's contact information:
wechterakos[at]gmail[dot]com
